Kicsit megcsúsztam a storykkal.
Nem volt bennem a szokásos tavaszi lendület.
Több oka is volt ennek. Soasem mások miatt jártam a természetben és nem is nagyon foglalkoztat a többiek véleménye, pláne, ha természetfotózásról van szó. Nem azért, mert nagyképű vagyok, csak egyszerűen ez nem erről szól. Vannak olyanok, akiknek szívesen megnézem a képeit és vannak akikét nem. Sokan már úgy töltögetnek fel a netre, h érződik az alaposság és a minőség hiánya. Mintha csak tenne egy pipát a téma mellé és máris mehetünk tovább. Ez nem az én stílusom és amúgy is tovább görgetek, de valamiért mégis kicsit elveszi a kedvem.
A szalakóta a legjobb példa erre...
Idén mindenki ezt a csodás, kék madarat fotózta...olyan szinten elcsépelve ezzel ez egész élményt, h azt leírni nem lehet. Megmondom őszintén: kétszer mentem ki a madarkhoz idén. Jó volt újra látni az odú megszokott párosát és meglesni pár különleges pillanatot...aztán jött a szalakóta-özön.
Inkább cserkelni mentem, ha tehettem...ahoz még kell ügyesség, nem elég csak beülni valahová. Sok érdekes bakot láttam, ismerős is akadt jócskán köztük.
Amikor nyílott a pipacs sokat voltam kint, de nem volt könnyű a fotózás a magas növényzetben.
Aztán elárasztották a határt a szúnyogok. ...komolyan mondom, ennyit még sosem tapasztaltam. Gyakorlatilag, csak a szemem volt szabadon...álarc, sapka, kesztyű, vastag zubbony és nadrág, gumicsizmával...csak így lehetett elviselni...
Majd elérkezett augusztus eleje...bekerült a kabátzsebbe a síp...a következő posztban ez idei üzekedést vesézem ki.
