2010. 11. 02.

2010-ben szinte minden szabadidőmet a fotózás töltötte ki és úgy látszik nem volt hiábavaló a természetben töltött számtalan nap és óra. Félreértés ne essék: minden ODAKINT töltött percet élvezek, de néha kell visszajelzés az értő közönség felől , hogy az ember "művészileg" is jó úton halad.
Szerencse, vagy sem de idén az Év Természetfotósa pályázaton az Almazöld insecta című fotóm kapta az első díjat kísérletezés, forma és kompozíció kategóriában. Mi tagadás, büszke voltam, mert az ember gyereke ritkán utasít maga mögé olyan fotósokat, mint Zsila Sándor, Gergely József, Dr Perényi János, vagy akár Daróczi Csaba. Belegondoltam, hogy ez a fotó milyen körülmények között készült és levontam a szentenciát: ha az embernek csak 1 szabad órája van kimenni a természetbe, sohasem szabad lustának lenni és menni kell. Mindig van látnivaló, mindig van élmény.
Egy februári napon már jöttem hazafelé őzfotózásból. Minden cuccom elpakolva, erősen tör előre a szürkület és már majdnem befagyott a seg..m. Megláttam a buborékokat az árokban és bármennyire is jól esett volna tovább menni a meleg szoba felé, mégis megálltam és szétpakoltam a felszerelést. Állványt be a vízbe..én utána. A mai napig nem értem, hogy egy ízeltlábú hogyan került február 5-én az olvadékhó tetejére, de mégis ott volt és ezzel a kompozícióval ajándékozott meg...