2010. 11. 07.

Jakab Tibi és Herpai Imi fotós haverokkal jégmadarat szerettünk volna fotózni. Nem jött össze. Úgy látszik a halak már elvermeltek, mert a madár elköltözött a területről. A hangját sem hallottuk. Sajnálom, mert még nincs róla fotóm és már nagyon szeretnék egyet. Azért werk fotók készültek:)

2010. 11. 07.

Ismét őzek. Végigjártam két területet és próbáltam megkeresni az ottani bakokat. Az egyik területen olyan jó volt a libamozgás, hogy őzek helyett inkább nyári ludakat, lilikeket és vetési ludakat fotóztam. Jöttek ezren és a nagy szél miatt egész alacsonyan. A naplemente csodás volt. Ritkán ilyen szép, de most minden adott volt a káprázatos színekhez és formákhoz.

A másik területen az összes ismert bakkal találkoztam és sikerült megfigyelnem azt a viselkedést, amikor a -még agancsos- bakok elkezdenek a rudlikhoz csatlakozni. A dominancia ugyanúgy megvan, csak jóval enyhébb formában. A területen állandóan jelen van 3 pár kékes rétihéja és a kedvenc 400 grammos bakom is..remélem télen is maradnak.

2010. 11. 02.

2010-ben szinte minden szabadidőmet a fotózás töltötte ki és úgy látszik nem volt hiábavaló a természetben töltött számtalan nap és óra. Félreértés ne essék: minden ODAKINT töltött percet élvezek, de néha kell visszajelzés az értő közönség felől , hogy az ember "művészileg" is jó úton halad.
Szerencse, vagy sem de idén az Év Természetfotósa pályázaton az Almazöld insecta című fotóm kapta az első díjat kísérletezés, forma és kompozíció kategóriában. Mi tagadás, büszke voltam, mert az ember gyereke ritkán utasít maga mögé olyan fotósokat, mint Zsila Sándor, Gergely József, Dr Perényi János, vagy akár Daróczi Csaba. Belegondoltam, hogy ez a fotó milyen körülmények között készült és levontam a szentenciát: ha az embernek csak 1 szabad órája van kimenni a természetbe, sohasem szabad lustának lenni és menni kell. Mindig van látnivaló, mindig van élmény.
Egy februári napon már jöttem hazafelé őzfotózásból. Minden cuccom elpakolva, erősen tör előre a szürkület és már majdnem befagyott a seg..m. Megláttam a buborékokat az árokban és bármennyire is jól esett volna tovább menni a meleg szoba felé, mégis megálltam és szétpakoltam a felszerelést. Állványt be a vízbe..én utána. A mai napig nem értem, hogy egy ízeltlábú hogyan került február 5-én az olvadékhó tetejére, de mégis ott volt és ezzel a kompozícióval ajándékozott meg...

2010. 10. 30.

Régi vágyam teljesült, mert végre eljutottam a Hortobágyra, pontosabban eljutottam daruhúzás idején. Szépen indult a nap és kora délután útra keltünk darunézőbe. Sikerült egy sráccal beszélnem a madárkórházban és ő vitt ki minket egy nagyszerű helyre, ahol nagyon jól lehetett az esti behúzást fotózni. Nem semmi élmény. 100.000 daru van arra felé és addig maradnak is, amíg az első hó le nem esik. A helyet megjegyeztem és még visszatérek, de már átgondolt fotóstervvel.