Nyár derekán gyakran kilátogatok kedvenc erdőszéleimre, fasorjaimra, rétjeimre. A késő délutánok és esték jelentik a fotózások kezdetét. Már augusztus van, mégsem látok patásokat semerre. Forróság van, szúnyoginvázió van, meg is értem, h minden napnyugta után mozdul.

A hormonokkal azonban nem lehet bírni, azok dolgoznak már rendesen az őzekben.

A legelső udvarló idén: 

Aztán- szép lassan- párosok is kerülnek elő...

A szokásos sípomra nem reagáltak eddig, ideje hangszínt váltani...

Nem tudom, h a fiatalab sutahangnak köszönhető e, de jobban működött az új irány...

Ezek a bakok szépen bejöttek, talán csak egy volt bonyolultabb eset a többinél.

Azt a bakot két éve ismerem...már barkában is hajlott, magas agancsot mutatott, ághiánnyal. Találkoztam vele lepucolva tavasszal. Meg is jegyeztem, h ejjj, de mutatós ez az agancs.

A nász végén voltunk már, mikor fekve vettem észre egy tarlón. Messze is volt és látszott, h eléggé el van fáradva. 

 Ahogy ráhívtam rögtön felkelt és elindult, de pár lépés után vissza is feküdt. Kivételesen egy suta mentette meg a helyzetet, aki mögöttem kezdett zörögni és riasztani a nádban. A bak ezt meghallotta és már kocogott is irányomba...gyönyörű állat...

Következő kimeneteleken nem találkoztam őzzel, így nem hívtam már ebben a szezonban.

Összességében nem voltam kint annyit, mint az előző években, de mégis elégedett vagyok. A lehetőségekhez képest sok bakot tudtam megnézni, sok szép jelenettel lettem gazdagabb.